Graham Greene

Henry Graham Greene, (1904. október 2. – 1991. április 3.), angol író, drámaíró, kritikus. Számtalan novellát, regényt, esszét, kritikát, életrajzot írt; forgatókönyv és színdarab is fűződik a nevéhez. Művei közül többet meg is filmesítettek. Az 1930-as évekre már széles körben olvasott író volt, az 1940-es években nemzetközileg is ismert lett, az 1950-es évekre pedig a huszadik század egyik meghatározó irodalmi alakja lett. Az író bipoláris zavarral küzdött, mely magánéletére és írásaira is kihatott. Gyermek- és ifjúkora Greene Berkhamstedben született, a család negyedik gyermekeként a hatból. A szülők, Charles Henry Greene és Marion, gazdag és befolyásos családból származtak, és egymás unokatestvérei voltak. Greene öccse, Hugh a BBC vezérigazgatója, egyik bátyja pedig (Raymond) kiváló orvos volt. A családtagok között volt a Greene King sörfőzde tulajdonosa, illetve több bankár és üzletember. Charles Greene igazgatóhelyettes volt a Berkhamsted School-ban, majd 1910-től iskolaigazgató lett. Greene 1910-ben került iskolába. Bentlakóként mélységesen boldogtalan volt itt, és többször próbált öngyilkosságot elkövetni. 1921-ben, tizenhét éves korában hat hónapig pszichoanalízissel kezelték depresszió ellen. Ezután bejáróként tért vissza az iskolába. Az oxfordi Balliol College-ba került. 1925-ben jelent meg első verseskötete, amely nem aratott nagy sikert. Az iskola elvégzése után Greene újságírással kezdett foglalkozni, először Nottingham-ben (ez a város később úgy tér vissza a regényeiben, mint a sekélyes provincializmus szimbóluma), majd később a The Times szerkesztőjeként. Nottinghami korszakában kezdett levelezni a római katolikus Vivien Dayrell-Browning-gal, aki azért írt neki, hogy helyreigazítsa őt egy katolikus hittételt illetően. Greene 1926-ban tért át katolikusnak, és a következő évben összeházasodtak. Két gyermekük született, Lucy (1933-ban) és Francis (1936-ban). 1948-ban Catherine Walston miatt Greene elhagyta feleségét Vivient, de hivatalosan nem váltak el. Greene munkássága Greene első megjelent regénye a The Man Within volt 1929-ben, és a fogadtatás arra bátorította, hogy feladja az állását a The Times-nál és kizátólag regényíróként dolgozzon. Ennek ellenére, következő két könyve nem hozott sikert. Az első valódi áttörést az Isztambuli vonat c. műve hozta meg (1932). Sok más könyvéhez hasonlóan ezt is filmre vitték (Orient Express, 1934). A regényírásból származó jövedelmét újságírással egészítette ki: könyv- és filmszemlét írt a The Spectatornak, és társszerkesztője volt a Night and Day folyóiratnak. Regényeit eredetileg két kategóriába osztották: bűnügyi regényekre, mint például a Brightoni szikla, amit ő maga is „szórakoztató irodalomnak” minősített, de amelyek gyakran hordoztak jelentős filozofikus tartalmat is, illetve irodalmi művekre, mint például a Hatalom és dicsőség, amelyre hírnevét kellett alapoznia. Az írói pályafutása folytatásával viszont Greene és az olvasói egyaránt úgy találták, hogy a „szórakoztató” könyvek majdnem olyan magas - sőt, néha magasabb - értéket képviselnek, mint az irodalmiak, így később Greene kombinálta e két megközelítést olyan könyveiben, mint Az emberi tényező, Havannai emberünk és A csendes amerikai. Amellett, hogy sok könyvét megfilmesítették, írt néhány eredeti forgatókönyvet is, amelyek közül A harmadik ember (The Third Man) vált a legismertebbé. Érdeklődése Greene egész életét meghatározta, hogy jó messze utazhasson szülőföldjétől, olyan vidékekre, amelyeket vadnak és távolinak nevezett. Utazásai alkalmat nyújtottak arra, hogy az Egyesült Királyság javára kémkedjen, például a második világháború alatt Sierra Leone-ben. Greene-t Kim Philby, a hírhedt kettős ügynök, a később „Cambridge-i Ötök” néven ismertté vált kémhálózat tagja szervezte be az MI6-hoz. 1938-ban Mexikóba utazott, hogy megfigyelje az erőltetett szekularizáció hatását; ezt az utazását a római katolikus egyház támogatta. Az utazás eredményeképpen született meg a tényszerű The Lawless Roads, és a Hatalom és dicsőség című regény, amelyet sokan Greene legjobbjának tartanak. A regényt a Vatikán 1953-ban elítélte. Stílusa Greene élvezte a paródiát. 1949-ben, amikor a New Statesman versenyt hirdetett Greene stílusának parodizálására, álnév alatt maga is elindult a versenyen és második díjat nyert. A kérdéses művet (The Stranger's Hand) később egy másik író fejezte be és Mario Soldati olasz rendező vitte filmre. 1965-ben Greene részt vett egy hasonló versenyen, és tisztes dicséretet szerzett itt is.